Zavart álomból ébredtem.  Korházi ágyon feküdtem, körülöttem emberek voltak. Mikor magamhoz tértem, megláttam Melior tanárnőt és Juliete-et.
- Jól vagy Adam? – kérdezte Ms. Melior.
- Igen. Nagyjából. – feleltem fáradtan. – Mi történt?
- Azt hittem, ezt majd te mondod el nekünk. – válaszolta Juliet.
Kisvártatva bejött egy orvos is.
- Na, felébredtünk?  - kérdezte a doktor.
- Mi a bajom doktor úr? – kérdeztem ijedten.
- Nyugodjon meg, semmi baja sincs. Sőt, kitűnő egészségnek örvend.
- Tényleg?
- Mi az utolsó emléke a balesetéről?
- Az egyetlen, amire emlékszem, az egy nagy fényesség. Biztosan elájultam.
Igen furán éreztem magam. Fájt a fejem, minden egyes szó csöngött a fülemben, de ezt furcsa mód természetesnek éreztem. Kint a folyosón beszélgettek. Nem hallhattam, mit mondanak, hisz az ajtó csukva volt, de mégis minden szót értettem belőle. Mintha a fejemben beszélgettek volna.
- De Rock Professzor! Akkor is felelősek vagyunk a történtekért…
- Egyedül maga, meg a tisztelt kollégái a felelősek…
- Hát nem érti? Be is perelhetnek minket. Talán azt akarja?
- Jó van, rendben! Adjon nekik valamennyit! Van ennél most fontosabb dolgom is.
- Ha a 38-as kísérletre gondol…
- SSSSSSS! Csendbe!
- Bocsánat.
- Na, jól van, essünk túl rajta…
Kinyitották az ajtót és beléptek a szobába.
- Elnézést, ez itt Adam Flower szobája?
- Igen. – felelte Ms. Melior.
- Dr. Brat Spider vagyok, a SAX labortól. Szíves elnézésüket kérjük a történtekért. Kérem, engedjék meg, hogy a korházi számlát mi álljuk és fogadjanak el ezer dollár kártérítést.
Mindenki ledöbbent, köztük én is. Ezer dollár! Ennyi pénzem még soha sem volt. Nem mintha bármi másom lett volna. Tudjátok, árva gyerek voltam. Semmit sem tudtam a múltamról. Az egyetlen dolog amim volt, az ezüst medál.
- Hát…köszönjük a segítséget. – felelte Ms. Melior.
- Ne köszönjék. – felelte Dr. Brat. – Szörnyen rösteljük a dolgot. Igaz, Rock professzor?
- Igen, hát persze. – hagyta rá a professzor. Szemmel láthatóan ő is meglepődött az ár hallatán.
- Akkor mi már nem is zavarunk. – felelte Dr. Brat, majd Ms. Melior-hoz fordult.
- Elnézést hölgyem, kijönne velem egy percre.
- Igen, persze.
A három felnőtt kiment a kórteremből, így ketten maradtunk Juliete-tel.
- Aszta! – kiáltott fel hirtelen. – Ezer dollár. Nem semmi.
- Aha. – hagytam rá elgondolkodva. Furcsa mód, nem izgatott a dolog, hogy ennyi pénzt kapok, pedig nem volt mindennapi dolog. Fura volt ez az egész.
- Hol van a medálom? – kérdeztem hirtelen.
- Ott, a szekrényeden. – felelte Juliete.
Valóban ott volt, ám furcsa mód, nem volt semmi baja. Kezembe vettem, megvizsgáltam. Sehol egy karcolás, de még csak meg sem olvadt. Hogyan bírhatta ki, azt a hatalmas csapást? Továbbmegyek: Hogyan tudtam én kibírni?
- Tényleg nincs semmi bajod? – kérdezte Juliete.
- Nem, nincs. – feleltem. – Te amúgy jól vagy?
- Igen, persze. – válaszolta mosolyogva a lány.
Hallgattunk egy sort.
- Nézd csak! – felelte Juliete, majd átadott nekem egy tekercs szalagot. Tudni illik, Juliete nagyapja egy szalaggyár tulajdonosa volt, aki Japánból jött Amerikába, majd itt építette fel a gyárát. Ezek nem olyan sima, műanyag szalagok voltak, hanem igazi műalkotások. Mindegyiket kézzel készítették, így nem csoda, ha igencsak tisztelettel bántak velük.
- Tetszik?
- Igen, nagyon szép. Köszi.
- Én magam készítettem.
- Tényleg? Nahát! Nem is tudtam, hogy ilyeneket csinálsz.
- A nagyapám tanított meg rá. Nézd! Pont passzol a medálodhoz.
Valóban, a szalagnak szép, csillogó, ezüstszíne volt.
- Juliete.
- Igen?
- Nem lenne kedved valahova elmenni, ha innen kikerülök?
Amint kimondtam e szavakat, rögtön megfagyott a vér az ereimben. MI VAN?! Soha az életben nem volt bennem annyi kurázsi, hogy egyáltalán megszólítanám Juliete Drago-t, most meg így letámadom?! Lélegzetvisszafojtva vártam szavaim következményét.
- Igen. – válaszolta végül Juliete.
- Tényleg?
- Hát persze.
- Király! Mármint, tényleg király ésésés szuper és…
Ekkor Ms. Melior nyitott be a kórterembe.
- Juliete. A nagyapád érted küldött egy autót.
- Máris megyek, tanárnő! – felelte Juliete. – Szia, Adam! És jobbulást!
- Én is. Mármint szia. És köszi!
Majd a tanárnő kíséretében búcsút intettek az ajtóból és elmentek. Hanyatt feküdtem az ágyon.
 Igaz, hogy egyedül voltam, de boldog is. Juliete szalagját nézegettem. Olyan, mintha valamilyen erő sugározna belőle, de tudtam, hogy ez nem igaz. Letettem az éjjeliszekrényre, ám véletlenül levertem a medálomat. Mielőtt azonban leesett volna, reflexszerűen elkaptam. Meglepődtem a gyorsaságomon és a megérzésemen. De túl fáradt voltam ezzel foglalkozni. Lehunytam a szemem és szinte azonnal elaludtam.

***

Este fúrcsa álmom volt. Rock Professzor szerepelt benne és valamiféle titokzatos terem. A Professzor beszélgetett valakivel, akit nem láttam.
- Mik az eredmények Tom?
- Minden megfelelően működik, Professzor. A 38-as páncél hamarosan készen áll.
- Remek. Szép kis summa üti a markunkat, ha bejön az üzlet.
- És mi a helyzet a baleset áldozatával?
- Mi lenne? Kórházban van.
- Nem léptek fel nála mellékhatások?
- Mi vagyok én, a kezelőorvosa?
- Csupán arra gondoltam…
- Te csak a páncéllal törődj! A többit meg majd én elintézem…
Hirtelen felriadtam. Mikor magamhoz tértem, elgondolkodtam az álmomon. Vajon igaz volt, vagy csak a baleset miatt van? Még merengtem egy kicsit, majd ismét elnyomott az álom.

Folytatjuk…

Másolni Tilos!