Pár nappal később, mikor már jobban lettem, visszamentem a suliba. Mikor megérkeztem, mindenki furcsán nézett rám. Voltak, akik meglepődtek, hogy látnak és voltak, akik megrémültek. Egyedül Julie és Ms. Melior kezeltek normálisan. A tanárok közül is többen megkértek, hogy meséljem el a történteket, aminek a többi tanuló külön örült, hiszen így megúszták a felelést. Mikor már vége volt a tanításnak, még akkor is többen utánam lesegettek a folyosón, mintha valami csodabogár lennék. Ilyenkor szoktam eltöprengeni, hogy hogyan is élhettem túl a balesetet. Bárhogyan is történt, úgy hiszem, a medálhoz volt köze, amit akkor is a nyakamban hordtam. Hiszen mit is tudok róla? Semmit. Ki kéne derítenem az eredetét. Ahogy így bambultam magam elé, észre sem vettem merre megyek és nekimentem Jonny Jones-nak.
- Hé, taknyos, mit képzelsz, hova mész? – ordította le a fejemet.
- Neked is szia! – feleltem, azzal már indultam is ki a suliból. Ám még ki sem értem az utcára, amikor is Jonny utánam jött, hogy elkapjon.
- Még nem végeztem veled. – mondta, majd egy ütést vitt be. Illetve vitt be volna, ha én az utolsó pillanatban ki nem térem. Ez szemmel láthatóan felidegesítette.
- Ne ugrálj már! – kiabálta, majd ismét ütni akart, de ez is mellément. Viccesnek találtam a dolgot. Nem tudtam, hogyan csináltam, de tetszett. Úgy döntöttem én is visszaütök. Nem voltam nagy verekedős, így nem is tudtam túl nagyot ütni. Ám amikor tényleg megütöttem Jonny-t, vagy két métert repült, mire megállt.
- Adam!
Julie állt az ajtóban és mintha ő is megijedt volna tőlem. Nem tudom mi ütött belém. Fogtam magam és elrohantam. Mi a fene történt velem? Nem érdekelt hova, de futottam, ahogy tudtam. Aztán egyszer csak megálltam. Lihegve lefékeztem egy sikátor előtt. Hogy tudtam ekkorát ütni? Hiszen hozzá sem értem! Inkább olyan volt, mintha ellöktem volna magamtól, a puszta akaratommal. De hogyan? Gondolataimból egy sikoly rázott fel. A sikátorban egy tolvaj elkapott egy nőt. Késsel fenyegetőzött és a táskáját akarta.
- Hé!  – kiáltottam. A tolvaj felém fordult, majd össze-vissza nézegetett.
- Hagyja békén! – kiáltottam ismét. A tolvaj úgy nézett ki, mint aki össze van zavarodva. Elkapta a nőt és a kést a torkához tartotta.
- Tűnjön el, vagy meghal! – kiabálta megriadva a rabló.
- NE!
Kinyújtottam a kezemet, hogy elvegyem tőle a kést, ám az kirepült a kezéből, egyenesen az enyémbe. A férfi, ijedten szaladt el mellettem, szinte fellökött. Ezután odamentem a nőhöz.
- Nem esett baja? – kérdeztem és felvettem a táskáját. Ám amikor odanéztem kis híján elordítottam magam. A táska a levegőben repült, pedig éreztem a kezeim között. A testem mintha eltűnt volna. A nő elvette a táskáját, majd sikítva elfutott a sikátorból. Mikor nagy nehezen lenyugodtam, már ismét megvolt a testem és végiggondoltam a történteket. Megváltoztam, ez tény volt. Bizonyára a baleset miatt történt. De hogy lehet ez? Az üres üvegekre néztem az egyik kuka tetején. kinyújtottam a kezem és koncentráltam. Az egyik a kezembe repült. Majd kipróbáltam fordítva és sikerült eltaszítanom egy másikat. Majd megfogtam a kezemben lévőt és elkezdtem lebegtetni a levegőben. Ezután becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam, már láthatatlan voltam. Megismételtem és ismét látható lettem. Egész mókás volt a dolog. De mihez kezdjek ekkora erővel? Talán először is kideríthetném, hogyan váltam ilyenné. És ezt csak egy helyen tudhattam meg. De nem mehettem csak úgy oda. Ezt meg kellett terveznem. És már tudtam is, hogy hogyan.

***

Mivel nem mutathattam meg az igazi énemet, készítenem kellett egy állruhát. Bementem hát egy ruházati üzletbe és bevásároltam minden féle ruhadarabot, abból az ezresből, amit Dr. Spider adott. Így, mikor hazaértem, első dolgom volt valamilyen öltözéket összeállítani. Végül sikerült egy jelmezt csinálnom: egy vékony, szürke pulcsiból, egy világosbarna nadrágból, egy pár ezüstszínű kesztyűből és csizmából meg egy barna viharkabátból. Mikor megnéztem magam a tükörben, furcsán, mégis jól éreztem magam. Már csak egyvalami hiányzott: az állarc. Körülnéztem a szobában. Biztosan van valami, ami jó lesz. Valami, ami illik az új énemhez. Valami, ami…
És akkor megláttam az ezüst szalagot, amit Julie-tól kaptam. Fogtam és kitekertem. Erős volt, mégis könnyed. Nagy üggyel-bajjal sikerült úgy a fejem köré tekerni, hogy elfedje az egész arcomat. Csak a szemeimnél hagytam egy-egy rést. A szemeimnél, amelyek most tűzben égtek, mintha egy sárkány szemébe néznék. Most már csak egy állnév kellett. Eleinte jó ötletnek tartottam a Gyémánt nevet, de aztán végignéztem magamon és így feleltem:
- Készülj  SAX labor, itt jön Ezüst!

***

Nem volt túl nehéz betörni a laborba. A lyukaknak a falon, amit a robbanás okozott, és a láthatatlanságnak köszönhetően, simán bejutottam az épületbe. Annál inkább nehezebb volt megtalálnom az örökmozgót. Mivel a baleset teljesen szétzúzta az előző termet, bizonyára elszállították máshová. Teljesen bementem az épület belsejébe. Végül megtaláltam, amit kerestem: hangokat hallottam az épület legalsó szintjein. Rögtön arra vettem az irányt. Kisvártatva megérkeztem egy ismerős helyre. Eleinte nem ugrott be, de aztán rájöttem: az álmomban láttam ezt a helyet. És valami fura érzésem is volt, amikor megláttam Rock Professzort.
- Mik az eredmények Tom?
Végre megláttam azt a bizonyos „Tom”-ot. Valójában nem volt más, mint egy robot. Leginkább egy metál színű rovarhoz hasonlított. Figyeltem mit beszélnek, de nem igen tetszett a dolog.
- Minden megfelelően működik, Professzor. A 38-as páncél hamarosan készen áll.
- Remek. Szép kis summa üti a markunkat, ha bejön az üzlet.
Csak nem…
- És mi a helyzet a baleset áldozatával?
- Mi lenne? Kórházban van.
- Nem léptek fel nála mellékhatások?
- Mi vagyok én, a kezelőorvosa?
De igen!
- Csupán arra gondoltam…
- Te csak a páncéllal törődj! A többit meg majd én elintézem…
Pontosan ezt mondták az álmomban is! Tehát előre láttam ezt? Közelebb hajoltam, hogy halljam, mit beszélnek. Ekkor azonban a robot felkapta a fejét és felém nézett. Meg sem mertem mozdulni. Mikor elfordult tettem egy lépést előre. Ekkor hirtelen rám vetette magát.
- Ki vagy te? – kérdezte, miközben a földre nyomott.
- Szállj le rólam! – kiáltottam, majd az erőm segítségével ellöktem magamtól a robotot.
- Mi folyik ott, Tom? – kérdezte a Professzor.
- Van egy behatolónk!
- Micsoda? Azonnal riaszd a biztonsági drónokat!
Gyorsan befutottam a legközelebbi helyiségbe. Már hallottam a sziréna hangját és az őrség zaját. Na most mit csináljak? Gyorsan körülnéztem a teremben. Fegyverraktárnak nézett ki, tele mindenféle kütyüvel. Különböző kardok, lőfegyverek, miegymás. Nem volt sok időm, így nem is nézegettem sokat. Gyorsan felkaptam két, rövid nyélnek kinéző tárgyat, amin kampók voltak. Megnyomtam az oldalán az egyik gombot. Kinyílódott belőle egy kard, majdnem felnyársaltam vele magamat. Megnyomtam a másikat. A karmok kinyílódtak és használatra készek voltak.
- Oké, srácok! Gyertek csak!

Folytatjuk…

Másolni Tilos!