- 2-es és 3-as egység, készenlétbe!
- Vettük.
- 4-es és 5-ös egység fedezzetek!
- Vettük.
- 6-os egység, utánam!
- Vettem.
Egy csapat droid haladt el az egyik folyosón. Már kábé egy órája kereshettek, hiába. És jelenleg éppen a megfelelő irányba tartottak.
- Mi a…
Leugrok a fölső gerendáról, két droid. Lendületből hátraszúrok a kardjaimmal, még két droid. Az utolsó kettő pedig, mivel kitértem a lövéseik elől, egymást lőtték le. És mivel elvégeztem a dolgomat, már csak a megfelelő pillanatra kellett várnom…
- Fel a kezekkel!
Tom állt mögöttem, két fegyveres droid társaságában.
- Add meg magad és nem esik bántódásod.
- Rendben van.  – feleltem, bár a maszk alatt elmosolyodtam.  Rögtön Rock Professzorhoz vittek, aki egy hatalmas páncéllal ügyködött.
- Nocsak, megvan a kis betolakodónk. – felelte gonosz vigyorral a Professzor. – Mi a neved, fiam?
- Magának csak Ezüst, Professzor. – feleltem.
- Értem. És mi dolgod van egy ilyen lepukkant laborban?
- Erre jártam, gondoltam benézek.
- Hát persze. Na és, találtál valami érdekeset?
- Ami azt illeti igen.
- Na és mit?
- Azt a páncélt például. Ugye jól gondolom, hogy nem jótékony célokra szeretné használni?
- Eltaláltad.
- És gondolom mindegy önnek, hogy ki veszi meg, feltéve, hogy sok pénzt ajánl.
Rock Professzor elmosolyodott.
- Tudod-e, hogyan működik egy ilyen szerkezet?
- Nem jártam technika órára.
- Amint látod, szép méretes darab. Sok energiát igényel egy ilyen gép.
- De az örökmozgóval ez gyerekjáték. – vágtam rá végül.
- Na, csak sikerült kitalálnod. – felelte a Professzor. - Éppen most akartam tesztelni a fegyverrendszerét, csak nem volt kin kipróbálnom.
- Egy hatalmas páncéllal én ellenem. De hisz ez nem fair… rátok nézve. – feleltem vigyorogva azzal a két őrt és Tomot ellöktem az erőm segítségével.
- Lám-lám, miket tudsz. – felelte Gyémánt. – Na és ezzel mit kezdesz?
Azzal gyorsan bemászott a hatalmas gépezetbe, majd egy gyors csapást mért rám. Csak az utolsó pillanatban tudtam félreugrani.
- Ugye jól gondolom, hogy nem akarja megbeszélni? – kérdeztem.
- Bizony, hogy jól! – felelte a Professzor majd egy gyors mozdulattal elkapott az egyik karmos kezével. A kéz levált a páncélról és pityegni kezdett.
- Ez nem hangzik túl bíztatóan. – feleltem, majd megpróbáltam kiszabadulni, de a karmok nem engedtek.
- Ne is erőlködj! – felelte Rock Professzor. – Se szétnyitni, se elvágni nem tudod. Olyan erős, mint a gyémánt.
Igaza volt. Nem volt semmi esélyem. És mivel bizonyára bomba is volt beépítve, kilátástalannak tűnt a helyzet. Ám ekkor a gépkéz elernyedt, a csipogás abbamaradt.
- Mi történt?! – kiáltotta Rock Professzor dühödten. Tom a robot állt mögötte.
- Én voltam. – válaszolta. – Nem engedhetem, hogy megöljön akár csak egy embert is.
- Te csak egy rohadt robot vagy!!! – kiabálta magából kikelve a Professzor. – Azt teszed, amit mondok!
- Többé már nem. Elegem van magából!
- Hát, ha így áll a dolog, akkor ezennel felmentelek a szolgálataid alól! – kiáltotta a páncélos, majd le akart csapni Tomra. Ám én gyorsan letámadtam hátulról a páncélt és az erőm segítségével, a levált kezet hozzávágva ellöktem Tom közeléből a Professzort.
- Ez a fegyver nem kerül többé illetéktelen kezekbe. – felelte Tom, majd ismét elindította a bombát.
- TOOOOOOM!!!
A bomba hatalmasat robbant, lerombolva az egész épületet, betemetve mindent, ami alatta volt.

***

- Tom egység: újraindítás.
Miután kijutottunk az épületből, Tom programja is helyreállt.
- Hol vagyok? – kérdezte.
- Kijutottunk. – feleltem. Körülöttünk minden por és hamu volt. Semmi sem maradt az épületből.
- Nem mintha nem lennék érte hálás, de miért mentettél meg? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs. – felelte Tom. – De soha nem éreztem ilyet az előtt. Igazából még nem is éreztem soha semmit.
- Hát, minden esetre köszönöm.
- Én is. – felelte Tom, majd átadott egy fekete gombra emlékeztető tárgyat.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Egy nyomkövető. – felelte. – Ha bármiféle gondod adódik, csak nyomd meg és segítek.
- Hát…köszönöm.
Tom ezután fogta magát és elrepült az éjszakában. Én még ottmaradtam, az adóvevőt nézegetve. Hogy megváltozott az életem pár nap alatt. Ebben a pillanatban megfájdult a fejem és már nem a romoknál voltam, hanem a végtelen térben álltam és egy hang beszélt hozzám:
- Ezüst harcos.
- Ki vagy te? – kérdeztem.
- Hamarosan mindent megtudsz. De annyit el kell mondanom, hogy most kezdődik életed igazi története.
- Micsoda?
- Hamarosan egy olyasvalakivel találod szembe magad, aki minden képzeletedet felülmúlja.
Ezután ismét a romoknál találtam magam.
- Ez meg mi a fészkes fene volt?
Nem volt időm ezen gondolkodni, mert már hallottam a rendőrök szirénáit. Gyorsan láthatatlanná váltam és elhúztam a csíkot.

***

Másnap az iskolában csak a tegnap történtekről folyt a szó. Vajon mi történhetett? Mindenki ezzel foglalkozott, még a tanárok is. Ezért lepődtem meg, mikor Juliete felőlem érdeklődött.
- Nem volt semmi bajom tegnap, csak egy kicsit…nem is tudom már mi volt.
- De ugye azért jól vagy?
- Persze semmi bajom.
- Akkor jó.
Csendben álltunk egymás mellett.
- Figyelj Julie. Volna kedved iskola után egy kicsit...körbenézni a városban?
- Persze, szívesen.
- Akkor óra után találkozunk?
- Rendben. Akkor szia!
- Szia!
Mikor Julie elment, megengedtem magamnak egy szerény „IGEEEEEEEEEN”-t, majd elgondolkoztam a történteken. Az életem megváltozott, ez kétségtelen. Hogy milyen irányba, az csak rajtam áll. Lett egy kő kemény ellenségem, egy robot barátom és egy hang a fejemben, ami azt mondja, hogy egy elég nehéz küzdelem vár rám. De addig is…
- Hé, Flower! Jonny Jones vár téged egy elbeszélgetésre.
…van még néhány elintézni valóm.

Másolni Tilos!