Nem lehet túl jó érzés úgy kelni, hogy egy kétemeletes páncélruhába bújt ember leszakítja a házad tetejét. Pedig ezt élték át a belváros lakói, mikor is egy hadipari, rakétákat lövöldöző óriásrobotot loptak el a közeli katonai támaszpontról. Persze én, mint mindig, benne voltam a sűrűjében.
- Rakéta mindjárt derékba tör, kölyök! – kiáltotta az óriás, miközben eszeveszetten rombolt maga körül.
- Rakéta?! – kérdeztem, miközben kitértem a súlyos csapások elől. – Nem mondod komolyan, hogy ez a neved?! Ennél még az enyém is eredetibb!
A közelben álló egyik darus kocsi kábelét, az erőm segítségével, sikerült a lába köré tekernem.
- És fejezzétek már be, hogy kölyöknek hívtok! A nevem Ezüst! – kiáltottam, majd meghúztam a kábelt, amitől Rakéta, hangos durranással a földre esett.
- Had nézzem csak meg közelebbről, azt a páncélt!
Gyorsan ráugrottam a hátára és a kardom segítségével, letörtem egy darabot belőle. Nagy meglepetésemre, egy ismerős szerkezet volt alatta.
- Örökmozgóval működsz? Na, várj csak…
Azzal belevágtam a kardomat a gépbe, amitől az óriásit robbanva, messzire repített Rakétától. Ezzel sikerült legyőznöm életem harmadik ellenfelét.
- Ez az! Így kell ezt csinálni!
Mivel meghallottam a rendőrök szirénáját, gyorsan kereket oldottam.

***

- Na, ki terített le egy hatalmas ólomkatonát? – kérdeztem Tomtól, amikor már a bázison voltam.
- Láttam a tévében. – felelte Tom. – Szép munka volt.
- Őszintén szólva kezd kissé unalmassá válni a dolog. Csak kisstílű bűnözőkkel találkozom, amikor meg jön egy nagyobb falat, simán lealázom.
- Nana! Csak el ne bízd magad!
- Ugyan már...
Ekkor megszólalt az a vészjelző, amit Tom készített, arra az esetre, ha történik valami a városban.
- Na jól van! Lássuk csak ezúttal kivel van dolgom.
Felmarkoltam a felszerelésemet és már indultam is.

***

- Egy ékszerbolt. Hát ezt sejthettem volna.
Mikor megérkeztem a helyszínre, az üzlet már elég rosszul festett. Gyorsan bementem az épületbe. Mikor jobban körülnéztem, megláttam a tettest: egy kék villámokat hányó ember, tetőtől talpig elektromosság.
- Hű, te aztán tele vagy energiával! – kiáltottam.
- Nahát, a híres Ezüst. – felelte az áramember. – Végre találkozunk.
- Ha nem most verted volna szét az ékszerüzletet, sírnék a meghatottságtól.
- Most végre összemérhetem veled az erőmet. – mondta majd egy elektromos csapást mért rám, ami elől épphogy ki tudtam térni.
- Nem mondom, hogy gyors vagy, mint a villám. De most én jövök. – azzal egy rakás csillagot hajítottam felé, ám ő könnyedén szétlőtte őket.
- Ez minden, amit tudsz? – kérdezte.
- Még nem láttál mindent. És nem is fogsz.
Gyorsan láthatatlanná váltam és mögé kerültem. Ám mielőtt lecsaphattam volna rá, az egész épületet elektromosság rázta meg, beleértve engem is.
- Ügyes! – kiáltotta az áramember. – De nem eléggé!
Azzal megragadott és teljes erejéből megrázott az elektromos csapásával.
- Senki sem kaphatja el Elektrót! SENKI!!!
Ez az utolsó dolog, amire emlékszem. Nem bírtam tovább és elájultam.

***

Mikor magamhoz tértem, valaki már a sebeimet ápolta.
- Tom? – kérdeztem tétován.
- Nem egészen. – válaszolta egy ismerős hang.
Mikor kitisztult előttem a kép, egy hosszú fehérszakállú, hórihorgas öregembert láttam magam mellett. Egy szépen rendezett szobában voltunk, a stílusa japán jegyekről árulkodott.
- Mi történt velem? – kérdeztem hirtelen.
- A legutóbbi ellenséged egy kissé elintézett. – felelte az öreg.
- Igen már emlékszem…emlékszem…
Emlékszem!
- Magát hallottam egyszer a fejemben beszélni! És magát láttam a NASA űrállomáson is!
- Azt hittem, már nem is emlékszel rá.
- Ki maga?
- Mindent elmagyarázok. Csak előbb meg kell várnunk valakit.
- Mi? Kit?
- Az unokámat.
Ebben a pillanatban kitárult a szoba tolóajtaja és belépett rajta egy meglepett, ismerős arc. Juliet Drago állt előttem.

Folytatjuk...

Másolni Tilos!