„Szokványos reggelnek indult, de életem egy nagy lépése lett a mai.”

SIKOLY
TÖRTÉNETE
(1. rész)

A SAX laborra már csak pár megmaradt fal és törmelék halom emlékeztetett. Pár nappal a robbanás után rendeltek ki minket, hogy takarítsuk el a szemetet. De a tököm tele volt már vele, hogy minket kellett minden rohadt épületmaradvány elpucolására kihívni. Egy nyamvadt téglát se tettünk még le, folyamatosan a ganajt kellett hozni-vinni. Én voltam a „pucolás” főnöke, Peter Jack.
- Helló főnök szép reggel, nem de? – köszönt rám egyik kollégám.
- Utálom a hétfőt Bob, te is tudod. – válaszoltam köszönés helyett.
- Valami baj van?
- Csak a szokásos stressz.
Persze igazából már most elegem volt az egészből.
- Hé, főnök! Ezt látnia kell!
Kelletlenül bár, de oda mentem.
- Na, mi van Jackson? – kérdeztem. – Rájöttél hogyan működik az ásó?
- Találtunk valamit, aminek nem kéne itt lennie. A tervrajz szerint…
- Magasról teszek a tervrajzra! – kiáltottam mérgesen. – Azért küldtek ide, hogy ássuk fel a helyet úgy, ahogy meghatározták! Ha útban van, kaparják ki!
- De nem viszi a markoló.
- Akkor fúrják át Jackson! – kiáltottam, majd morogva hozzátettem. – Mintha nem lenne már így is elég szar a napom.
A fiúk, Bob Thomas, Jackson Niko és Sam Williams elővették a sűrített levegős fúrót.
- Micsoda felfuvalkodott hólyag. – morogta Jackson.
- Nekem mondod? – kérdezett vissza Bob. – Rém idegesítő a kölyök. Nem lehet több16 évesnél.
- Ja! Itt ugráltat minket, csak mert megörökli ezt a munkát. – hagyta rá Sam, miközben beszállt a fúrógép kabinjába. - A nagyfejesek szerint kell neki a tapasztalat.
- Hát ez elég röhejes.
A fúrófej koppant a rideg vas felületén és éles nyikorgó hangon munkához látott. A cső, aminek nekiment, vészjóslóan recsegett. Majd kis idő múlva éles sípoló hang jelezte, hogy valami nem stimmel.
- Főnök!
- Mi van már megint, Jackson?
- Ebben a csőben van valami! Pedig lefutattuk a teszteket…
- Hagyjátok el a területet! Nyomás!
Mindenki futott amerre látott, kivéve Sam-at, aki bent ragadt a fúró gép kabinjában.
- Sam, gyere már ki abból a gépből, mire vársz?
- Nem nyílódik ez a rohadt ajtó!
Majd hatalmas robbanás következtébe a fúró a magasba emelkedett és nagy zörejjel a földre esett. A robbanásból eredő lökéshullám és a csőből feltörő gáz letarolta az egész környéket.

***

Mikor magamhoz tértem, egy korházi ágyon találtam magam és irtózatos fájdalmaim voltak.
- A kezem nem érzem a KEZEM!!!!!! – kiabáltam teli torokból.
- Uramisten, ez megtébolyodott! – kiabálta valaki. - Kötözzék le.
- Nem, nem úristen ne kérem ne!
Kapálózásommal meglöktem valakit. Az ablak szilánkjai a földön kopogtak.
- Jézusom, ez megölte a főorvost! Valaki hívja a zsarukat!
Istenem, megöltem egy embert! Biztosan kibucskázott az ablakon! Mit tettem?! Hangos robbanással az ajtó kitárult és egy tucat fehér ruhás férfi jött be rajta.
- De mi nem is hívtuk magukat.
- Nem bizony!
BUMM!
Az orvos a földre rogyott, a nővér nagyot sikoltott, de őt is ugyan úgy lelőtték.
- Altatót neki!
A világ kezdett szétesni. Nem láttam, csak a felém közeledő fehér ruhás embereket, de ezek nem olyanok voltak, mint akik meghaltak. Komolyabb felszerelésük volt. Ennyire emlékszem, aztán elájultam.

***

Ismét hordágyon voltam. Nem éreztem a testem, csak a furcsa zsibbadást a végtagjaimban. Az ösztöneim azt súgták, meg kell szöknöm. Miket beszélek, ez nem én vagyok. De meg kell szöknöm, hiszen embert öltem! Jézusom, én embert öltem! Meg-kell-SZÖKNÖM!!!  Ekkor katonák léptek a terembe.
- Maradjon a helyén, ember!
- Nem!
A fehér ruhás emberek fegyvert rántottak majd egy hang megszólalt.
- Ne lőjetek, még megsérül nekem!
Fehér ruhás ember lépett ki a tömegből.
- Ki maga? - kérdeztem.
- Én Ravell professzor vagyok, a te barátod.
- Ismerjük egymást?
- Nem hiszem, de remek cimborák leszünk. Én is segítek neked és te is segítesz nekem.
- Nem tud nekem segíteni, én embert öltem!
Mér mondtad el ostoba? Fel fog nyomni a fakabátoknak!
- Tudom fiam és ne félj, nem adlak fel.
Tévedtem.
- A francba is, ki maga ember?
- Segítek neked. Először is, fedezd föl az újításokat magadon.
Újítás rajtam? Miről beszél ez a fazon? Csak akkor vettem észre, hogy a végtagjaimat fehér lepel takarja. Gyorsan lerúgtam magamról és megláttam. Lábaimat és kezeimet valamiféle fémhálózat szőtte át, mint valami groteszk pókháló.
- Mi van a karjaimmal?!
- Csak szépen nyugodtan fiam, nem akarom, hogy a generátor megsérüljön.
- Milyen generátor? Miről… Adjon egy tükröt!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…
- ADJON EGY ROHADT TÜKRÖT!!!
A tükröt a kezembe tartva pásztáztam a testem. Nem találtam semmiféle generátort. Csak akkor vettem észre, hogy a nyakamon körbe van tekerve egy fásli. Az ütő nagyot ugrott bennem és ebben a pillanatba egy piros fény is átszűrődött a fásli mögül. A fáslit letekerve életem nagy megváltoztatója villogott felém piros fénnyel, a pulzusommal megegyező ritmussal. Hányinger fogott el.
- Nyugalom fiam nincs semmi baj.
- NINCS SEMMI BAJ? Maga szerint az semmi, hogy embert öltem, lyuk van a torkomon és…és… Szentséges ég, hol vannak a többiek?
- Épp ezt próbálom neked elmondani, ha megnyugodnál. A barátaid sebesüléseit elláttuk és stabil az állapotuk. De mielőtt megmutatnám neked őket, szeretném, ha felfrissítenéd magad a mosdóban.
Miután kihánytam magam a mosdóban, ahova a prof emberei vittek be, volt időm tanulmányozni a karjaimat. A hús és csont helyén már csak rideg fém volt egészen a könyökömig. A hányinger ismét elfogott. A professzor emberei kísértek ki. Egy folyosón haladtunk.
- Hogyan történt? – kérdeztem.
- Mi hogyan?
- A robbanás. Leellenőriztünk mindent. Egy ártalmatlan csőnek tűnt, amit át lehet fúrni. Én tényleg…
- Ugyan már Mr. Jack, maga is tudja, hogy a technológia, amit használt nem volt elegendő a cső anyagának teljes analizálásához.
- Igen, talán igaza van. – feleltem, majd magamban hozzátettem. – Főleg ha érteném is amit mondott.
A professzor egy terembe vezetett ahol függőleges ember nagyságú tartályok voltak. A két tartájban felfedeztem két munkatársamat, Bobot, és Jacksont.
- Ugye jól vannak? – kérdeztem.
- Remekül vannak, csak kisebb beavatkozás kellett az állapotuk eléréséhez. – felelte a professzor. A tartályok elé léptem és észrevettem Bob tarkóján egy chipet.
- Hol van Sam? – kérdeztem, de a professzor eltűnt. Gyorsan elkezdtem keresni. Aztán hallani véltem valamit az egyik ajtó mögött. A prof az egyik emberével beszélt.
- Mi legyen uram? Túlélte a műtétet.
- Igen. Nos…elég sok pénz van benne. Semmi képen nem kéne megölni. De töröljétek ki az elméjét.
A generátor nagyot ugrott. Két katona kezdett el rohanni felém. Gyorsan elkezdtem én is futni. Egy raktárszerűségbe jutottam, ám ott zsákutcába jutottam. Éreztem, hogy hidraulikus izmaim többszörös erőre képesek.  A mögöttem lévő falon észrevettem két fegyvert, amit a kezemre lehetett csatolni, a kinézetük alapján legalábbis. Nem is haboztam. Hatalmasat ugrottam és elkaptam a két fegyvert a kezemre is csatoltam őket ugrás közben, majd egy hátra szaltóval irányt változtattam és földet éréskor suhintottam egyet. A fegyver egy hatalmas kasza volt. A földet érés és suhintás után a két katona deréktájból kettécsúsztak. És furcsa mód most nem fogott el a hányinger. Csak akkor vettem észre, hogy a két katona ugyan olyan, mint akik a korházba voltak. Elindultam vissza, a professzorhoz, aki ki akarta törölni az emlékezetemet. Ettől a gondolattól éreztem a pulzusom emelkedését. A generátor vészesen villogott. Ösztönből célba vettem a professzort és egy hatalmasat üvöltöttem. A generátor hanghullámokat képezve eltarolta a professzort és embereit. A társa már nem járt ekkora sikerrel. Őt betemette a leomló törmelék. A professzor a kábulatból magához térve a csuklóján lévő készüléken megnyomott egy gombot. E pillanatba az ajtók bezárultak. A professzor a másik oldalon volt. Már készültem, hogy ordítok egy hatalmasat, de nem volt rá időm. Hangot hallottam a hátam mögött és meglepetten láttam, hogy a két tartály üres. Már akkor tudtam, hogy nagy bajban vagyok. A lámpa villódzása teljesen összezavart. De az érzékszerveim kifinomultabbak voltak, mint valaha. A sötétben két ember körvonalát vettem ki, akik velem szemben álltak pár méterre.
- Bob, Jackson!  Mi van vele…
Most vettem csak észre hogy a chip a tarkójukon százalékot mutatott. 98…99…100. A chip a földre esett.
- A töltés befejeződött. – hallatszott egy hang.
Most a prof hangja szólt a teremben.
- Jégmester! Tűzvész! Kapjátok el a zöldfülűt, de ne tegyetek túl nagy kárt benne!
Ekkor a duó elindult felém.
- És én még azt hittem a munkánál nincs is rosszabb.

Folytatjuk…

Másolni Tilos!