Az élet tele van váratlan fordulatokkal. Vannak olyanok, amiknek örülünk és vannak amit cseszettül rühellünk. És persze vannak olyanok is, amik gyökeresen megváltoztatják az életünket. Vegyünk csak példának engem. Soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy az életem így megváltozik egyetlen döntésem miatt. Ennek így kellett lennie? Hmmm…. Őszintén szólva nem érdekel. Ami megtörtént, az megtörtént. De ha már megtörtént, mit kezdünk vele? Ez a lényeg! Pont, mint nálam. Azon a napon, amikor „történt” valami az életemben, egyáltalán nem gondoltam ilyen dolgokra. Csak éltem a szokásos napomat, a szokásos iskolában, a szokásosan unalmas fizika órán. Szokásosan unatkoztam, szokásosan nem érdekelt és szokásosan összenyálaztam a füzetemet, miközben az álomvilág csodálatos univerzumában kalandoztam.  A tanár pedig szokásosan észrevette és szokásosan nem szólt semmit. Ám az óra végén, amikor már mindenki, mint állat, rohant ki a teremből, a „szokásos” vonal elszakadt, amikor is Ms. Angela Melior tanárnő néni megszólalt:
- Adam Flower! Szeretnék beszélni veled!
Adam Flower jó kisfiú lévén odabaktatott az asztalhoz.
- Igen, tanárnő?
- Ugye tudod, milyen jegyeid vannak jelenleg fizikából?
Hát egy rakás ugyanolyan jegyet nehéz nem észben tartani. Mondtam egy „igent”, majd folytatta:
- Ha így folytatod tovább, sajnos kénytelen leszek megbuktatni téged fizikából, és ha jól emlékszem kémiából sem állsz valami fényesen.
Há’ nem, na! Van ilyen. De mivel Melior tanárnő néni igen kedves asszonyság, fölajánlotta a következő lehetőséget:
- Figyelj, Adam! Délután lesz egy tudományos kísérlet a SAX laborban, ahova jómagam is elmegyek. Ha veszed a fáradságot, elmész és másnap kiselőadást tartasz belőle az órán, talán át tudlak engedni.
Elgondolkodtam.  Miért is ne? Nem akartam se fizikus, se kémikus lenni, csak „túlélni” az évet. És ez a tudományos kísérlet is érdekelt azért. Így hát azt mondtam:
- Köszön a lehetőséget, tanárnő!
A tanárnő felvette az arcára a „jaj, hát semmi baj” bájos mosolyát, ami amúgy jól is illett fiatalos külsejéhez és személyéhez. Na, ez az a pont ahol elsütöttem a mindent eldöntő döntést. Ezek után fogtam magam, elköszöntem és elindultam a szekrényemhez. Mikor odaértem, egy kisebb gyereket csesztettek az iskola „nagyeszűi”.  A „nagyeszű” egyébként egy igen gyakori állatfaj, általában falkákban él. Leginkább az iskola területén cserkészi be zsákmányát, a nála jóval gyengébb és esetlenebb élőlényekre specializálódva. Én szépen pakolgatok  a szekrényemben, mikor is „ezek” megelégedtek a zsákmánnyal, ami az áldozat ebédpénze volt és persze felém tartottak. Mikor már végeztem a pakolással, az egyik „nagyeszű”,  „véletlenül” persze, teljes erőből rácsapta a kezemre azt jó éles szélű, fémszekrényajtót. Ha hihetetlenül „vicces” szavaikkal árasztottak volna el, simán elengedtem volna a fülem mellett, nem érdekel. De ha fájdalmat okoznak nekem, reflexszerűen visszavágok. Mivel elég tapasztalt és tisztelettudó voltam ezen a téren, tudtam mit kell mondanom, hogy meglágyítsam a szívüket:
-NORMÁLIS VAGY B***MEG?!
Ezekkel a szavakkal persze elindítottam a „Bszóltál?” hullámot, aminek következtében ily szavakkal illettek:
- Pofázol, taknyos?
Mivel nem voltam olyan hülye, hogy ujjat húzzak Jonny Jones-szal, megelégedtem egy csekély „Hagyjál békén”-nel. Természetesen ez már nem volt elég és tovább kötözködtek. Lökdöstek, szétdobálták a cuccaimat, ugyan úgy bántak velem, mint az előző gyerekkel. És persze a többi „nagyágyú” meg csak nézte. Mint én az előbb azt a gyereket. Ironikus. Végül mégiscsak felszólalt valaki:
- Hagyjátok békén!
Juliete Drago. Mindig is szeretett szervezkedni, rendezkedni, sok iskolai kirándulást rendezett kiválóan és mellesleg nem is nézett ki rosszul. Rövid, szőke haj, zöld szemek. Rövid farmert viselt, hozzá fehér pólót, amit egy vörös sárkány díszített. Szóval képzelhetitek. Ha alkalma volt rá, mindig segített a „kisebbeknek”, nehogy a „nagyobbak” valami komolyabb dolgot csináljanak vele. Visszatérve, most én kerültem ilyen helyzetbe.
- Ahogy akarod, kiscicám. – brummogta Jonny és elengedte a grabancomat.
- Ha még egyszer így szólítasz, kikaparom a szemedet. – felelte derűs nyugalommal Juliete.
- Mi folyik itt?
Ms. Melior lépett ki a tanáriból.
- Semmi az égvilágon…tanárnő. – mondta Jonny, majd csatlósai kíséretében eltűnt a folyosóról. Én pedig hozzáláttam, hogy összeszedjem a cuccaimat.
- Jól vagy?
Észre sem vettem, hogy Juliete is segített a könyveimet összepakolni.
- Öhm…persze. És…köszi.
- Nincs mit. Egy normálisabb világban ez lenne a természetes.
Erre nem tudtam mit felelni. Csöndben összeszedtük a szétgurult felszerelést.
- Te is mész arra a kísérletre? – kérdezte hirtelen Juliete.
- I-igen.  Miért, te is jössz?
- Eléggé érdekel a dolog, úgyhogy igen.
Így hát együtt mentünk el a SAX laborig. Rögtön meg is találtuk Angela tanárnőt.
- Hát itt vagytok. – felelte. – Helyes, menjünk be!
Odabent egy hatalmas üvegbúra alatt furcsa szerkezet volt. Valamiféle generátor lehetett. Mivel a tanárnő elkezdett beszélgetni az egyik kollégájával, jobbnak láttuk, ha jó közeli helyet keresünk magunknak. Sikerült is egy elég jó helyet találni az első sorban.
- Azt honnan szerezted? – kérdezte Juliete, a nyakamban lógó ezüst amulettre mutatva. Jobb jó szó híján neveztem amulettnek, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy micsoda. Mindazon által nagyon szerettem. Valamiért olyan érzésem volt, mintha önbizalommal töltene el a puszta viselése.
- Családi örökség. – válaszoltam végül. Nagy sokára megkezdődött az előadás és mindenki elcsendesedett.
- Üdvözlöm önöket! – szólalt meg az emelvényen álló úriember. – A nevem Dr. Brat Spider. Prezentációnk során egy olyan gépet szeretnénk bemutatni, amely az emberi képzelőerő egyik régen várt alkotása. De nem is szaporítom tovább a szót, had mutassam be laborunk fő szponzorát:
Alen Rock Professzort.
Egy jól megtermett, gombafrizurájú, öltönyös ember lépett az emelvényre. Mosolyogva integetett a közönségnek, bár mosolyából eléggé kitűnt, hogy nem igazán szívleli az ilyesfajta összejöveteleket.
- Köszönöm Brat!  - megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Ahogy már Dr. Spider is említette, cégünk, a Diamond vállalatok, forradalmi újítás előtt áll. Hála a SAX labor szorgos dolgozóinak, kidolgoztuk az úgynevezett örökmozgót. Az örökmozgó igazából egy generátor, ami annyi energiát képes termelni, amit felhasználva képes újabb energiát termelni és így tovább…
Unalom. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy végre beindítsák a gépet, hátha valami nagy durranás lesz. Nagyon hosszú idő után végre eljött ez a pillanat is. Nehézkesen elindult a generátor, majd olyan sebesen forgott, hogy már rossz volt nézni.
- Hé taknyos!
Jonny Jones állt mögöttem, bamba csatlósaival a sarkában. Nem volt nehéz kitalálni miért van itt, főleg ha az ember ismeri a jegyeit.
- Na, átadod szépen a helyed, vagy én rángassalak ki onnan?
Elérkeztem egy újabb döntéshez. Az eszem azt mondta, jobb, ha húzok, ám a megérzéseim mást mondtak. Nem akaródzott elindulnom.
- Kérdeztem valamit taknyos! Mész vagy kérsz?
Nem tudom mi vezérelt: a megérzésem, az utálatom Jonny iránt vagy Juliete jelenléte, de tőlem teljesen szokatlan módon most az egyszer azt válaszoltam:
- Nem.
Szinte kísértetiesen ebben a pillanatban az „örökmozgó” mintha megőrült volna, szélsebes gyorsasággal kezdett forogni és szikrákat hányt mindenfelé.
- Semmi pánik! – kiabálta Dr. Spider ám hangjából nagyon is kitűnt, hogy baj van.  A közönségen kitört a pánik, mindenki a kijárat felé vette az irányt. A sok doktor meg professzor próbálta leállítani a gépet, de már nem volt mit tenni. Mindenki futott amerre látott. Mire én is észbe kaptam, már késő volt. Az egyik, villámcsapás szerű szikra telibe kapta a medálomat. Az egész testemben éreztem az elektromosság gyilkos erejét. Hatalmas lendülettel vágódtam neki a falnak és elterültem, mint egy darab zsák. Szokványos esetben itt már véget is érne egy ember története. Ám ez egyáltalán nem szokványos eset.  Az igazi történet még csak most kezdődik…

Folytatjuk…

Másolni Tilos!